Nekem a retroautóktól talán azért áll fel a hátamon a szőr, mert veteránozok. A világ nagyobbik része nyilván sokkal jobban fogadja ezeket a kocsikat – a divatcikket látják bennük – de én csak egyfajta rossz utánzatnak gondolom őket. Olyanok számomra, mint a külvárosi, de azért kicsit stílusosnak látszani akaró büfékben a kiskanalak. Megkapom a kávét – természetesen akciós Palomából van, harmadszor lefőzve, bár a presszógépen Illy matrica virít – oké, legalább a csésze nem műanyag, mellette ott a szépen krómozott kiskanál. A súlya kábé egy gramm. Üreges műanyagból készült, Kínában. Nem is, az már túl high-tech lenne, inkább Mauritániában. Nem tudom, hogy vannak ezzel, nekem a kávé kavarásához valahogy kell a kanál súlya. Már a régi ruszki lemezkanál sem az igazi, nincs húzása, kavarni csak tömör, nehéz kanállal jó. Annak hangulata van.
nkább gyakrabban, mint ritkábban ilyenek a retroautók is. A kinézet stimmel, ehhez mostanában elég jól értenek a designerek, nincs baj a modern kori elvárásokkal sem – klíma, lufigyűjtemény, zümmögő ablak, empéhárom van mindben. De rettenetesen mű dolgok ezek. Nincs ízük. Nem vagyok én telhetetlen, nem várom, hogy igazi, béna régiek legyenek, nem kell a műbőr ülés, a béna dobfék, a szívató... Ha adnának nekem bármit, ami túlmutat a műanyagból szobrászkodott retro-látványterven, amennyiben nem csak a lemezmegmunkáló-, fröccsöntő-, kárpitos iparosok zártkörű orgiája lenne egy ilyen kocsi, hanem kapnék egy kis lelket, tudomisén, mondjuk egy szagot, remegést, bármit, már örülnék.
Látják, ezért utálom a Beetle-t, mint retrogépet, hiszen a régi Folkszimeghatározó tulajdonsága volt a hátulról ziháló, dübörgő, léghűtéses bokszer – az újban viszont elölről általában valami furgonosan nazális dízelkerregés jön. Jobb esetben a dögunalom hangszobra, a modern sornégy benzinmotor-hang.
Meg ott a Krejzler Pitikrúzer. A csőrős, tudják, amelyik mind metál-püspöklila, vagy fekete. Tiszta negyvenes évek Amerikája. Mégis szánalmas. Neon padlón van, tehát fele akkora, mint kellene neki lennie. Kinyitod, a hosszú orrban keresztben játszik szardíniát a négyhengeres motor. Pedig efféle csőrös amerikai autóban soha nem volt ennyire kevés henger. Minimum hatnak illene lennie, esetleg nyolcnak. Sorban, az lenne igazán jó. Ha megkaphatnám a magam kis moraját ebben a hatvanévnyit eltévedt amcsi szappandobozban, komolyan mondom, elégedett lennék. De a fülem gyűlöli, holott különben nem is olyan rossz.
És ezért szeretem az új Minit, mert az orrában, keresztben hordja a négyhengeresét, és úgy pattog, ragad az úthoz, fütyül a szélben, mint a régi. Na jó, nem mindent pont úgy csinál, de kis képzelőerő kell csak, hogy belelássam Issigonis munkáját. És ezért imádtam a Nissan Figarót, ami ugyan semmilyen konkrét régi kocsinak nem akar tükörképe lenni, de van benne fehér, kemény műanyag kormány, skálamutatós rádió, a kerekei is picik. Aki kitalálta, odatette magát, sajátjának érezte, akart VALAMIT. Ha csupán marketing-gyakorlatnak szánták, akkor meg ott bizony valaki titokban túlórázott, hogy több legyen annál.
Eddig a Fiat 500 is a „dekicsikénehozzáhogyjólegyen” retrogépek közé tartozott. A Beetle példája mutatja, hogy ma, amikor minden kisautónak három-, illetve négyhengeres, vízhűtéses motorja van az orrában keresztben, és elöl hajt, nos ma nehéz elkészíteni egy farmotoros, léghűtéses, hátsókerék-hajtásos kocsi szellemi utódját. És az új Beetle legalább négyhengeres, mint az eredeti Folkszi, a Fityó viszont csak kéthengeres volt, ebben az új 500-asban pedig minden motor négyhengeres.
Volt. Eddig.
Mert most lett végre kéthengeres is. Ahogy illik. Ahogy kellett volna lennie a nulladik perctől. Ha azt mondom, a régi kispolák szelleme tér vissza ezzel, sokan fanyalogni kezdenek, de Fiat 500-at hiába mondanék, mert miközben a magyar lakosság jó részének megvolt a kispók-élmény, a Fiat 500 csak keveseknek nyomja meg az ajtócsengőt. Persze nem jó ötlet egy négymilliós, igazán guszta kiskocsi kapcsán a Polák rémével dobálózni, de úgy vélem, ez most ennél árnyaltabb dolog, furcsa, perverz módon pont ettől lesz igazán jó a TwinAir 500-as.
Mit is utáltunk a kispókban? Például, hogy nagyon pici volt, és rozsdásodott. A kis méret azóta viszont márt jelent, az új 500-asban korántsem úgy ül az ember, mint egy kalodában, sőt, még a hátsó ülésein is akad hely, rövid távon akár teljes méretű humanoidoknak is. Mállani meg nem mállik, hiszen ott a nyolcéves átrozsdásodás elleni garancia. Meg azt sem szerettük, hogy a Pók gyenge volt, lassú, elromlékony, hamar elfogyós, karbantartás-igényes. Ezeket végképp felejtsék el az új 500-as esetében, hiszen ez a kocsi műszakilag megegyezik az új Pandával, amiről pedig tudjuk, és a Népítélet is mondja, hogy megbízható, strapabíró jószág, szinte csak olyanok tollából olvashatunk ellenvéleményt, akik alig mentek vele valamennyit. Tehát az új 500-as nem problémás, és ez jó.
Érdekes, a fenti hibarengeteg ellenére a legtöbben szeretettel emlékeznek vissza a kispolákra, volt benne valami, ami megbocsátóvá tett bennünket. A hang, a kellemes vibráció, a viccessége a cuccnak, nem tudom. Akinek pedig 500-as Fiatja volt, az még sokkal-sokkal jobban szerette a gépét.